Avagy melyik volt előbb? Bedőlő boka, vagy gerincferdülés?

2022. január végén hozott el hozzám állapotfelmérésre egy 10 éves, rendszeresen sportoló kislányt az anyukája. Édesanyja elmondása szerint furcsán jár és nagyon előre dugott hassal áll, valamint olyan, mintha az egyik lába rövidebb lenne a másiknál. Edzések után többször fájt a térde, pedig nem sérült meg. Sőt, egyre gyakrabban fárad el, fáj a lába hosszabb sétát követően is.

Amint besétált hozzám, már láttam is, hogy mi az a furcsaság a járásában, ami feltűnt az édesanyának is: jobbra-balra billegő, széles alapon való járás, miközben lábfeje befelé fordult, válla, feje előre esett. Ha nem "kis terpeszben" járt volna, nagy valószínűséggel összeakadtak volna a lábai. 

Bokái befelé dőltek, haránt- és hosszboltozata süllyedt, különösen a bal oldalon. A jobb csípője kb. 2 cm-rel följebb volt tapintható - és látható is -, mint a bal és a jobb lába hosszabbnak látszott - de igazából nem volt az. Az ágyéki gerincszakaszon fokozott görbület volt megfigyelhető, a lumbális szakaszon enyhén balra, a háti szakaszon enyhén jobbra konvex gerincferdülés. Bordapúp nem volt látható. Lapockái nem simultak a bordakosárra, hanem szárnyszerűen elálltak, vállai és feje előre esett.

Ezzel a "furcsa" testtartással tudta elérni azt, hogy valamelyest egyensúlyba kerüljön a teste és ne boruljon el. Fél lábon állás során nagyon instabil volt, rögtön billegni kezdett és a karját is segítségül hívta, hogy valahogy megtartsa az egyensúlyát. Így is csak néhány másodpercig sikerült egy lábon megállnia.

Tetőtől talpig - vagy inkább talptól tetőig - korrekcióra szorult. Hogy melyik probléma ("lúdtalp"/gerincferdülés) volt előbb, melyik okozta aztán a test másik részén is a problémát, valószínűleg soha nem derül ki. Tulajdonképpen mindegy is, hiszen a lényeg, hogy a teljes test statikája - és ennek következtében a dinamikája, azaz első sorban a járás, majd az egyéb mozgások, sportolás is normalizálódjon.

Hetente egyszer találkoztunk 7 héten át. Egy-egy ilyen alkalom masszázsból, kineziológiai tapasz felhelyezésből és a házi feladatként otthon végzendő mozgásos gyakorlatok megtanulásából állt. Megtanultuk azt, hogy tudatosan, odafigyelve a teste apró rezdüléseire, hogyan tudja beállítani a testét a fiziológiás állapotba. Hogy hogyan is tudja megérezni, hogy melyik teszthelyzet felvétele és megtartása jár a legkevesebb energia befektetéssel. Nem az volt az instrukció, hogy "Húzd ki magad! Egyenesen állj! Egyenesen járj!". Hiszen honnan tudná, hogy mikor van "kihúzva", mikor "egyenes", stb. Ő abban a furcsa testtartásban érezte magát biztonságban, az volt a természetes, neki az az "egyenes". Az idegrendszert is át kell programozni, nem elég az izmok, ínak, csontok helyzetét korrigálni. Ezért kell folyamatosan gyakorolni a megfelelő testhelyzet felvételét - hogy ezt hogyan lehet elérni, megér egy külön bejegyzést -, méghozzá kezdetben nagyon tudatosan, koncentrálva, rengetegszer ismételve, hogy az idegrendszer felvegye a "szokásos teendők listájára" és szépen, lassan automatikussá váljon. Gondoljunk csak bele, hogy amikor megtanultunk írni, mennyire kellett koncentrálni, hogy azok a betűk megfelelően kanyarodjanak. Szorítottuk a ceruzát, még talán a nyelvünket is kidugtuk elsős korunkban, amikor egy-egy új betűt tanultunk leírni. Aztán házi feladatként leírtuk rengetegszer, másoltunk az olvasókönyvből, s egyszer csak - észre se vettük, hogy mikor - már nem kellett koncentrálni. Gyönyörűen, gyorsan, gondolkodás nélkül le tudtuk írni a betűket. Ezért fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a házi feladatok napi rendszerességgel való végzése a kezelés fő kulcsa. A masszázs és a kineziológiai tapasz csak segít abban, hogy helyes technikával, minél többször (ez az "emlékeztetés" a korrekciós technikával felhelyezett kinesio tape fő feladata) tudják kivitelezni a mozdulatokat, beállításokat. Nincsen csodaszer, csak saját magunk tudjuk helyrehozni, amit elrontottunk.

Együtt, egy időben, hétről hétre az aktuális állapotnak megfelelően kezeltük az összes problémát. Igen, KEZELTÜK! Hiszen a korrekció sikerében a legfontosabb szereplő maga a kislány volt és persze a szülei, akik otthon emlékeztették arra, hogy mennyire fontos a gyakorlás. (Sokszor a szülők dolga a legnehezebb, ezt saját tapasztalatból, érintett szülőként mondom.)

És az eredmény? Lent látható a képeken. Természetesen a gyakorlás nem állhat le azután sem, hogy már nem találkozunk hetente. Mindig van mit javítani, igazítani a testtartásunkon, de egyre kisebb erőfeszítést igényel, ahogy az idegrendszer hozzászokik az új helyzethez és a mindennapok részévé válik a saját testünkre, annak jelzéseire való odafigyelés és reagálás.

Elismerésem a szorgalmas, kitartó kislánynak és a nem kevésbé kitartó szülőknek!